#9 Suzy pt. 2: Kezdetek (+18)

Szereplők: YoonGi (BTS)
OC: Suzy (SuJi)

#5 Suzy előzménye a következő one shot.

  Gyerekkorodban talán sokszor kérdezték, mi akarsz lenni, ha nagy leszel. A válaszok között ott lehetett az állatorvos, az énekes, illetve egyéb sablonszövegek. Mindig irányítani akartak minket, gyerekeket a 'helyes' irányba. Főleg szüleink és tanáraink terelgetnek minket, hogy később a jövőbe 'rendes' munkánk, életünk legyen. Úgyse az lettél végül, ami akartál lenni kicsiként, nemde?. Vagy ha igen, elég elkötelezett lehetsz. De nekem is volna egy kérdésem. Ki tudja, mi igazából a 'helyes irány', a 'rendes munka'? A politikusok, akik ugyanúgy lopnak, csalnak? Vagy az orvosok, akik kenőpénzt fogadnak el, és akkor előbb fogadnak, kedvesebbek az emberrel? És akkor csak kettőt említettem, annak példájából, hogy az emberiség kibaszott pénzéhes. Aztán nem is beszéltünk arról, ha valaki direkt árt másoknak, hogy ő előrébb jusson.

  Őseim rengetegszer gondolkodtak el azon, hogy magántanulóvá tesznek, hogy ne ártsak tanáraimnak vagy diáktársaimnak, ami számtalanszor történt általános iskolai tanulmányaim alatt. Néha a körzőt nyomtam osztálytársaim lábába, karjába. Alkalomadtán pedig vonalzót törtem el osztályfőnökömön. Csoda, hogy nem csaptak ki ezekért, mert a szüleim mindig elsimították az ügyeket. Mondhatni befolyásosak voltak odafenn. Viszont én élveztem, ha láttam másokat szenvedni, ha nézhettem, hogy a másiknak fáj. Talán már a homokozóban is kővel dobáltam mindenki szemét, ezért is maradt velem inkább a négy fal közt anyám. Akit talán, lehetséges, hogy ezért megharaptam többször, ami hetekig ott díszelgett karján.
Végül a nyolcadikat már otthon töltöttem, magántanár oktatott a vizsgákra. Nagyon idegesítő egy nő volt, de muszáj volt elviselnem. Persze néha az ő székére is került egy kis szögecske, ha nem figyelt.

  Aztán egyik nap, amikor egy levél jött anyámnak, én vettem át a postástól. Kíváncsiságom vezérelt, ezért kibontottam, amíg szüleim nem tértek haza. Egy árvaház neve díszelgett a borítékon. A levél tartalma pedig arról szólt, hogy elutasítják a felvételemet, erőszakos hajlamokra hivatkozva. Letettem a konyhapultra a levélnyitó kés mellé a lapot, sóhajtottam egy mélyet, rátámaszkodva a felületre, próbáltam feldolgozni a történteket. Ekkor tökéletes időzítéssel nyitottak be őseim a bejáraton.
 - Ti le akartatok passzolni egy árvaházba? - vallattam azonnal őket, közben magam elé meredve, rájuk sem emelve tekintetem. - Engem nem akartatok megkérdezni, hogy mit is akarok, így tizennégy éves lányotokként?
 - Nem szabad kinyitni más levelét - szólalt meg nyugodt hangon édesapám.
 - Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak - kaptam fel a kést, már villámokat szóró tekintettel.
 - Tedd azt le, SuJi! - ordított rám édesanyám.
 - Most azonnal tedd azt le, hogy megbeszélhessük ezt - folytattam apám.
 - Ne mondjátok meg nekem, hogy mit csináljak, ha úgyse voltam nektek elég jó! - egymásra néztek hátha valami okosat válaszolhatnak erre.
 - Tedd meg, Suzy - mintha valaki a fülembe suttogott volna abban a pillanatban, viszont azt sem tudtam, hogy mi az, amit meg akarok tenni. én pedig lecsaptam nyakukon a pengével. Anyám felsikoltott, ahogy még sosem hallottam. Zene volt füleimnek. Mindketten élettelenül hulltak a földre kezükkel szorították el nyaki sebüket. Mégsem volt nekem ez elég. Még párszor hasukba szúrtam a fegyveremül szolgáló kést, amíg még szuszogtak. Ezek után megfogtam magam, és a bejárati ajtón túli lábtörlőre leültem, hátam az ajtónak döntöttem. A pengét magam mellé tettem, a kezemen csurgó vért kicsit beletöröltem pólómba, aztán csak néztem ki fejemből. Szüleim sikolya visszhangzott még fejemben. Olyan tíz perc elteltével két rendőrautó állt meg csikorgó fékkel az udvar előtt. A villogó lámpa a járművek tetején kibaszottul irritálta a szememet, így kicsit eltakartam kezemmel a fényt. Nyílt az ajtajuk, és négy rendőr sziluettje közeledett felém, mindnek keze a fegyvertáskáján nyugodott.
 - Hol vannak a szüleid, kicsi lány? - közeledett hozzám az egyik férfi óvatosan.
 - Odabent - néztem körbe rajtuk, közben pedig biccentettem a hátam mögé fejemmel.
 - Mit csinálnak odabent? - folytatta a kérdést feltételt.
 - Szerintem éppen véres álmokat alszanak - elmosolyodtam kicsit. - Elvisznek innen végre? - rugaszkodtam el a földtől. Megmeredve álltak körbe. - Melyik kocsiba szálljak?
 - A bal oldaliba, kérem, hölgyem - elindultam az említett jármű felé, amikor helyet nyitottak nekem.
 - Hölgyem? Ugyan. Suzy vagyok - legyintettem. Miközben behuppantam a hátsó ülésre, egyikőjük elkezdte sorolni a jogaimat, meg hogy hova fognak most vinni. - Nem hagyná abba? Kibaszottul idegesítő hangja van - ráncoltam össze homlokomat, majd amint csendben maradt, megköszöntem, és az ablakon pásztáztam tovább az elhaladó dolgokat.

Jó pár év eltelt az incidensem óta. Kettő-három talán, ha jól számoltam a napokat. Minden nap kicsit visszhangzott szüleim utolsó szavai vagy éppen sikolyaik. Egy nap viszont úgy döntöttem, osztálytalálkozót szervezek őseim házába, amit ugye távollétük alatt valósítottam meg, így nem volt ki rám szóljon. A huszonegy létszámos osztályból húszan jelen voltak, csupán egy fiú nem tudott eljönni a munkája miatt. Persze, pont annak a fiúnak nevét használtam álnévnek, hogy eljöjjenek a fiatalok.

A jelenlévők jól érezték magukat, gyomrukban az étellel, kezükben az italos poharakkal, a fülükben a jó zenével. Én az emeleten lebzseltem, csináltam így a buli közepe felé egy sminket magamnak. Majd levánszorogtam észrevétlenül. Bezártam minden ajtót, ablakot, ekkor felálltam az üvegből készült dohányzóasztalra a nappalink közepén egy fegyverrel és a kulcscsomóval a kezemben. Egyből felhívtam magamra a figyelmet ezzel.

 - Ez olyan piával töltött műpisztoly? - kérdezte egyik volt osztálytársnőm az asztal mellé pattanva.

 - Ki akarod próbálni, drágaság? - bólogatva nyitotta ajkait, megrántottam a ravaszt a szájába célozva, mögötte mindent vörösre festett kifröccsenő vére. - Hoppá! Ez nem olyan - határozott mozdulattal irányítottam a szökni próbáló emberekre, összeestek a lövés hatására. A fele népességnél elfogyott a töltényem, ezért megfogtam az asztal alá rejtett baltát és azzal folytattam munkámat. Lábon, fejen, gerincen találtam a volt osztályom tagjait. Végig néztem, ahogy elvéreznek egyesével. De azok a sikolyok. Istenem. Utánozhatatlan az az érzés, amikor kihallod hangjukból a halálfélelmet. Vöröslő vér folyt már mindenütt, mint valami új dizájn. A személyeket, kiknek ereinek vére színezte a padlót, a falakat, arrébb rúgtam egy mozdulattal. A maradék remegő ember felé vettem az irányt, akik megsebesített lábuk miatt csupán húzták magukat a parkettán. Felnevettem a látképre, az esernyők közé rejtett baseball ütőt felvettem kezembe, magam után húztam a földön. Két osztálytársam még mindig próbált szabadulni, kevés sikerrel. Meglendítve a botot találtam egyikük lábát, az pedig reccsent egyet, jelezve, eltört. - Tudod, mi a bajotok? Elhittétek, hogy ártatlan vagyok és csendes. Nagy hiba.

Meglendítettem újból az ütőt, az pedig osztálytársam egyikének tarkóját találta telibe, a lány el is ájult. Majd fél perc múlva már hátának emelkedését sem láttam. Odaléptem az utolsó lányhoz.

 - Ne próbálj meg menekülni. Ha körül nézel, látod, mi vár rád is. Nem tudom amúgy, miért születtél egyáltalán meg? A szüleid minek akartak? Hogy igazolhassák a rengeteg hiányzásod, amit csak úgy csavargással töltöttél? A jegyeid sem valami jók, mert egy segg van az agyad helyén is. Én sem mondom, hogy én vagyok a legokosabb, de meg sem erőltetnéd a kis agyacskád, hogy tanulj, ha már beiratkoztál abba a szájbabaszott suliba - nevettem el magam. - Nem baj - legyintettem. - Most már mindegy, nem igaz? Itt a telefonom, hívd fel a rendőrséget és jelents fel - tárcsáztam a számot és tartottam a füléhez a készüléket. - Beszélj. Így is, úgy is meghalsz - dadogva elmondta a telefonba, amit látott, majd rám nézett, mikor végzett.
 - Nem vágod le a lábait? - megint a suttogás. Ugyanaz, aki ezt az egész bulit kitalálta nekem. Csak, hogy szórakoztasson engem.
 - Tudod, milyen aranyos játékot találtam ki neked a rendőrség megérkezéséig? Megfogom azt a baltát - mutattam a lépcsőnek támasztott szerszámra. - és szépen levágom a lábaidat, hogy fájdalmasan vérezz el, drága volt osztálytársnőm - meztelen talpam alatt éreztem a még meleg vért, amíg odasétáltam a lépcsőhöz. Öt perc múlva meg már a kanapénak dőlve ültem a véres szőnyegen, miután megtettem az elmondottakat a remegő lánnyal. Végignéztem, amíg szépen a vérveszteségtől meghalt.

Kifújtam a tüdőm tartalmát, majd a balta élén végighúztam ujjam, ezzel egy kis réteg vért leszedve arról. Ajkaimhoz érintettem a vért és felnevettem, amint megéreztem a fémes ízt. Ekkor berontott az ajtón az egyenruhások egy osztaga, fegyvert szegeztek rám, mire csak elvigyorodtam.
 - Gyorsak voltak - felálltam, hátam mögé tettem kezem, mire egyikük egy bilincset tett csuklóim köré, persze egyből felismertem az egyént barátom személyében, mikor megfordultam. - YoonGi, nem tudom, mi történt - estem kétségbe. - Most mi lesz? YoonGi, mondj valamit.

 - Ne beszéljen, míg be nem érünk az őrsre - fordított az ajtó felé egy hirtelen mozdulattal, majd tolni kezdett kifelé. Beültetett a rendőrautó hátsó ülésére, ő az anyósülésen foglalt helyet, egy kollégája pedig a kormány mögött.
 - A barátnője? - fordult az ismeretlen YoonGi felé, miközben elindította a motort. Mire egy óvatos bólintást kapott válaszul a fiútól. Az épülethez értünk negyedóra kocsikázás után, ahova az ítéletre várókat zárták be. Szinte már otthon éreztem magam. Egy külön cellát kaptam, annak egyik falát vastag rudak helyettesítették. Barátom levette rólam a hideg fémet és belökött a még annál is hidegebb helyiségbe. - YoonGi - szóltam utána. Visszalépett a cella elé, tőlem két méterre. Megfogtam két rudat, közé helyeztem arcomat, majd ránéztem. - Miért nem kérted meg a főnököd, hogy ne küldjön megint ki hozzám?

 - Nem fognak a magánéleti dolgaim érdekelni a munka közben, főleg amíg gyakornok vagyok - komoly tekintettel válaszolt.

 - Akkor mondd el, hogy miért nem szakítasz velem? - olyan kieséseim vannak, azt sem tudom, mit csinálok. Csak egyszerűen véres kézzel térek vissza a fénybe. Ő meg mindig ott van, amikor letartóztatnak.

 - Mert szeretlek, baszd meg - fogta meg ugyanazokat a rudakat kicsit feljebb, mint én, hirtelen felindulásból.

 - Soha nem mondtad - csóváltam meg fejemet.

 - Szerinted, ha nem szeretnélek, melletted maradtam volna mindeddig? Különben is, hogyan jutottál már megint ki? - lépett megint messzebb.
 - Suzy mondta, hogyan - visszajött minden, amit tettem, hogy miért tettem.
 - Ki az a Suzy? - majd mielőtt megválaszolhattam volna a kollégái elhívták, hogy intézkedjenek az ügyemben.
Órákat ott ültem, a fejemet a rudaknak nyomtam és néztem a kezemen megszáradt vért. Majd az ítéletem az lett, hogy elmegyógyintézetbe zárnak, sok lakat alá. Nem is figyeltem nagyon a terepet, amíg odaértünk. Vagyis csak azt hittem.
A nap végén már egyedül voltam egy kipárnázott szobában, kényszerzubbonyban. Az ajtón lévő elhúzható lyuk pedig egy csattanással kinyílt, így felkeltem az ágyamról, és odalépdeltem.
 - SuJi? Minden oké? - YoonGi hangja ütötte meg fülemet.
 - Ezt komolyan kérdezed? Hogy lehetne minden oké? Amikor egy ilyen szobában vagyok, egy ilyen szarban - emeltem fel hangomat.
 - Az csak a megfigyelés idejére lesz rajtad, hogy magadat is bántani akarod e vagy sem. Legalábbis én ezt tudom - magyarázta.
 - Mintha ez megnyugtatna - motyogást hallottam megint a fejemben. - Azt mondod, adjam át ezt neki?
 - Mi? Most hozzám beszélsz? - értetlen hangon szólalt fel.
 - Suzy üzeni, hogy bepótolhatnánk egyszer, hogy még nem feküdtünk le - vigyorodtam el.
 - Eszednél vagy? - akadt ki kicsit.
 - Tudja, hogy te is akarod, nem kell tagadni. De majd még megbeszéljük, ha legközelebb egyáltalán bejössz - vontam meg vállam, majd leültem az ágyamra, hogy tovább bambulhassak magamban.

IMAGINE: JiMin X MinRin (+18) pt 1

MinRin szőke haja mögé bújva figyelte az ebédlő másik felében üldögélő osztálytársát, JiMint, aki éppen egyik haverja történetét hallgatta valamiről, ami az előző szünetben történt. A fiú hátradőlve nézelődött, mivel osztálytársa sztorizása kicsit sem izgatta, aztán egy fejforgatás alkalmával elkapta a lány egyik kósza pillantását. Azonnal vigyorra húzta száját, mire MinRin elfordult és inkább ott is hagyta az ebédlőt. Az iskola folyosóját járta, ki akarta verni a fejéből JiMin vigyorát, amit szerinte biztosan neki szánt. A lány azt hitte, meghülyül a gondolatától. MinRin, aki megbolondult mindig is JiMintől, olyan lassúsággal vánszorgott a következő órája helyszínére, hogy talán még egy sérült zombi is leelőzte volna.

Ekkor az ebédlő felől zsebre tett kézzel megjelent JiMin, mikor a fiú megállt a lány mellett, MinRin is megtorpant. A fiú elé lépett.

 - Van valami az arcomon? - közelített a lány arcához. - Vagy esetleg érdekes vagyok számodra, Rinnie? - lépett egyet a lány felé, mire osztálytársa csak hátralépett egyet, addig hátrált MinRin, míg el nem érte a falat, mely már nem engedte távolodni JiMintől. - Azért néztél, mert félelmetes vagyok? Ezért távolodsz is?

 - Menned kéne órára, nem? - próbált megingathatatlannak tűnni.

 - Neked nem, Rinnie? - jobb kezét kivette zsebéből, a lány feje mellé tette, a lány legszívesebben áttörte volna a falat maga mögött. A fejével közeledni kezdett a lány felé. - Messziről akarsz továbbra is nézni, ezzel idegesítve? - másik kezét is elővette zsebe rejtekéből, azzal megfogta MinRin állát, felemelte a lány tekintetét, hogy a szemébe nézzen. Bal kezével lassan végigsimítva a lány arcán tette a füle mögé a kósza szőke tincseket. JiMin egyre közelebb hajolt MinRinhez. Ajkaik pár milliméterre voltak egymástól, a lány szíve a torkában dobogott, dobszólót játszott testében. JiMin elvigyorodott, ekkor pedig megcsókolta a lányt. MinRin nem tolta el magától a fiút. A meglepettség miatt meg sem moccant, ezután vigyorogva távolodott el tőle a fiú. - Kibeszéllek majd a tanárnál osztályelnökként, rendben? - megcirógatta a lány arcát, majd elindult a folyosón. - Inkább bújj el a mosdóba, nehogy megint megtaláljalak - meg sem fordult úgy figyelmeztette MinRint felemelt mutatóujjával. A lány eddig bent tartotta lélegzetét, de mikor JiMin eltűnt a folyosó végén, kieresztette tüdeje tartalmát, miközben lecsúszott a földig a fal mentén. Alig akarta elhinni, mi történt, viszont muszáj lesz megbarátkoznia a gondolattal, hogy JiMin, az osztályának elnöke megcsókolta őt.

A nap hátralévő részében pedig csak próbálta kerülni azt a bizonyos szempárt.

Másnap, ugyanúgy ebédszünetét töltötte MinRin, miközben figyelmesen nézelődött, nem-e közeledik JiMin, ekkor vágódott le mellé a fiú.

 - Engem keresel? - csapta le tálcáját az asztalra a fiú. - Nos, itt volnék - mosolyodott el ravaszul. - Mondd, mit szeretnél - dőlt hátra székében, mire a lány csupán felállt. - Maradj már, Rinnie - húzta vissza a székre, ekkor pedig JiMin keresztbe tette bal lábát, MinRin jobbján, így lóbálta végtagját a fiú. - Semmi sem jó neked? Távol voltam, most meg itt vagyok. Mit akarsz?

 - Hogy ne nézzenek kurvának az iskolatársaink - dőlt a lány hátra összefont karokkal és felhúzott szemöldökkel. - Egyik napról a másikra együtt ebédelünk és még meg is csókoltál tegnap. Én annak érzem magam.

 - Ebben neked kimerül a kurva fogalma? - a lány erre csak megvonta vállát. - Lennél a kurvám akkor? - JiMin megsimította MinRin fejét. - Mit szólnál, ha felvállalnád, hogy kedvelsz? - tarkójánál belemarkolt a lány hajába.

 - Csak utánad - MinRin halványan elmosolyodott akaratlanul is, mire JiMin vette a lapot és megcsókolta a lányt, iskolatársaik szeme láttára ezúttal. Eltávolodtak egymástól, JiMin leengedte kezét, ekkor észrevették, minden szempár őket nézte. Ekkor MinRin pofont adott a fiúnak. - Nem leszek könnyű nőcske akkor se - súgta oda a fiúnak, majd otthagyta az ebédlőt.

Következő nap a két fiatalnak az első órája testnevelés volt. Szokásosan bejött a tanárjuk, majd futniuk kellett a testnevelés teremben néhány kört.

Aztán tanárjuk jókedve miatt egy barátságos kidobósba egyezett meg az osztály. JiMin jelentkezett egyik csapatkapitánynak, és hogy megmutassa MinRin, lebírja győzni a fiút meglengette karját, hogy ő legyen a másik csapat vezetője. A tanár megkérte a fiút, hogy hozzon egy gumilabdát a szertárból, JiMin automatikusan magával húzta a lányt, aki csupán egy rúgással válaszolt, viszont a fiú elkapta MinRin lábát és így húzta be a szertárba osztálytársnőjét, kinek féllábon kellett ugrálnia a célig.

 - Nem tudsz békén hagyni? - fonta karjait össze maga előtt a lány.

 - Megmondhattad volna legelőször is, hogy hagyjalak békén, mikor ketten voltunk a folyosón, tudod? - vett magához egy labdát JiMin. A lány forgatni kezdte szemeit, mire hirtelen osztálytársa megcsókolta őt, majd mosolyogva távozott a szertárból. MinRin hitetlenkedve trappolt utána, aztán elkezdték a játékot. A fiú megbeszélte csapatával a másik tudta nélkül, hogy utoljára a csapatkapitányt ejtsék ki, ezen pedig jól meg is lepődött mindenki a tudatlan csapatban. Egyedül ácsorgott az egyik térfélen MinRin várva az érkező labdát. Minden dobás elől elhajolt, csak úgy libbentek a szőke copfba fogott tincsei. Túl jól ellenállt a támadásnak, ezért JiMin lépett ki a csapattársai közül. Alig volt leizzadva, ujj nélküli atlétájában pedig kivételesen nézett ki. Elvette a gumilabdát osztálytársától, majd közelített a lányhoz, akit már eddig háromszor csókolt meg három nap alatt. MinRin hátrálni kezdett, közben ajkait beharapta, melyen még érezte JiMin csókjának ízét. Már áthaladt a felezővonalon, ezért mindenki elhallgatott, a sétáló fiú felé fordultak. Megállt MinRin előtt, a labdát pedig a kezében tartotta végig. - Biztosan hagyjalak békén, Rinnie? - a lány kivette a gumilabdát a fiú kezéből.

 - Azt kérdeztem, hogy nem tudsz-e békén hagyni. Ez nem azt jelenti, hogy azt is szeretném, hogy hagyj békén - ekkor megdobta az osztálytársát, aki erre csupán elvigyorodva visszament a vesztes csapatához.

A nap maradék óráiban távoli pillantásokat vetettek egymás felé, halvány mosolyokat.

Aztán az utolsó órájuk előtti szünetben JiMin MinRinre várt a lány mosdó ajtaja melletti falnak dőlve, mikor végre kijött a várt személy, megszólítva őt visszatartotta az előrehaladásban.

 - Mit szeretnél? - ekkor megszólalt az óra kezdetét jelző hang.

 - Beszélgetni - megjelent a folyosó végén az igazgató, ezért hogy ne kapjanak semmi megrovást, JiMin behúzta hirtelen MinRint a kiürült lány mosdóba. A fiú háta neki ütközött a csempézett falnak, a lányt pedig derekánál fogva ölelte magához. A szőkeség felnézett a fiúra, akinek hirtelen tettén megint csak meglepődni tudott. - Csak, hogy ne vegyen észre az igazgató.

 - Tudod, hogy mindig megnézi a mosdókat is? - ekkor az igazgatónő magassarkújának kopogását egyre jobban kezdték hallani. MinRin a fiút kezénél fogva behúzta az egyik vécébe egyből, ott mindketten felálltak a kagyló tetejére, majd bezárták az ajtót. A koppanásokat már bentről hallották, csöndben és mozdulatlanul várták végig míg elhal a zaj, amit igazgatónőjük cipője adott ki. - Legközelebb csak menjünk órára, JiMin - fordult a lány osztálytársa felé. A fiú lepattant a vécéről, majd nyújtotta kezét, hogy lesegítse MinRint a fehér porcelán lóról, aki elfogadta a felajánlást, viszont a mosdófülke ajtaja még zárva volt. - Mondd el, mit akarsz tőlem, itt és most - szögezte le a lány.

 - Azt, hogy minden egyes porcikád az enyém legyen, hogy az enyém legyél - hezitálás nélkül kimondta, amit gondolt válaszul. - Ha azt akarod, hogy többet mondjak, légyszíves ne egy női mosdóba kelljen már megtennem - kattant a fülke zárja, a két fiatal kilépett, egymásra mosolyogtak úgy, hogy tudták, mit gondol a másik.

KÉT ÉS FÉL ÉV MÚLVA...

Két éves fordulójukat ünnepelte MinRin és JiMin. A napot JiMin szülői házában töltötték, de a délutánra egyedül maradtak, mivel a fiú szülei elmentek egy találkozóra. A nappali kanapéján heverésztek, MinRin JiMin mellkasán feküdt, mikor a fiú megcirógatta barátnője oldalát.

 - Tudod, hogy csikis vagyok, JiMin - nézett barátja szemébe, miközben felült a kanapén.

 - Tudom jól, Rinnie - a fiú is ülő helyzetbe tornázta magát, közben közeledett MinRinhez, végig simította a lány nyakát, félretolva a szőke tincseket. JiMin dudorászni kezdett, amíg többször is barátnője nyakára csókolt. Apró sóhaj hagyta el a lány száját. - Hazudtál, Rinnie - a megszólított felé fordult kérdően. - Azt mondtad, nincs kedved ilyesmihez. Az előbbi sóhaj nem ezt mutatja nekem - a fiú elvigyorodott halványan és folytatta a lány nyakának csókolását, mire MinRin megrázkódott kissé.

 - Kuss, ne szólj semmit - fordította el fejét a lány. JiMin visszafordította ujjával állánál fogva barátnője fejét, majd megcsókolta hevesen. A lány eldőlt a kanapén, barátja felé mászott, miközben csókjuk ugyanúgy folyt. MinRin lábaival átkarolta JiMin dereka tájékát, lendületből ezek után a fiú felállt, a lány körülölelte barátja nyakát, JiMin pedig a lány combjait fogta oldalról, míg haladt saját szobája felé. Mikor beért a helyiségbe, letette az ágyra barátnőjét, az ajtót kinyújtott lábbal berúgta, hogy minél kevesebb métert keljen megtennie. Aztán visszafordult MinRin felé, aki csillogó szemekkel nézett fel a fiúra. Azonnal szinte leteperte a lányt, szenvedélyesen csókolta, a lány két kezét a takaróba nyomta feje mellett, de ujjaikat összefonta közben. A lány fürtjei légiesen terültek szét a sötét anyagon. JiMin egy kis időre áttért barátnője nyakára és vállára, azt csókolta. Egyre nagyobb sóhajok hagyták el a lány száját.

 - Két év után mondhatom, hogy minden porcikád az enyém, Rinnie? - megrázta helyeslően fejét válaszul. Ezek után apró szívásnyomokat hagyott a lány nyakán, majd áttért a fülére, ahol csupán rálehelt MinRin hallószervére, amitől az egész testén végig rohant a libabőr. - Nincs kedvem - utánozta a délelőtti beszélgetésükből MinRin válaszát elváltoztatott hangon.

 - JiMin, kuss, kérlek... - a hang elhalt torkában, mikor barátja újra érzékien megcsókolta nyaka azon tájékát, mely a legérzékenyebb volt. - Én hozzád sem érhetek? - kérdezte halkan, alig valamennyi erővel MinRin. JiMin megfogta a lány kezét és vékony pólója alá tette, az izmos hasának minden egyes kockája érezhetővé vált a lány számára. - Mostanában sokat edzel, Chim? - MinRin ujjaival kirajzolta barátja izomkockáinak vonalait.

 - Baj?

 - Ne vidd túlzásba - ezek után ruhák repkedtek egyesével, mindkét fiatalról párhuzamosan. A fiú cirógatni kezdte a lány hasát, és oldalát. Falta ajkait, miközben csipkés fehérneműjét levette róla. MinRin szemeiben lángok keltek életre, mikor végre elhatalmasodott benne barátja. Egyenletes mozdulatokkal mozgott benne JiMin, egyre hangosodó nyögések és sóhajok hagyták el a lány száját. A fiú közelebb hajolt füléhez, suttogni kezdett, végig tartotta a tempót.

 - Szilveszter? - a hangnem, amelyet megütött felidézte a lányban az első szilveszterüket együtt, a szobát belengő szenvedélyt, a hangos nyögéseket, melyek társultak az oxigénnel aznap este. Ismét abban a helyzetben érezte magát, belemélyesztette körmeit JiMin hátába, a fiú erre felszisszent, de nem fájdalmasan. Tudta, hogy be fog következni. Az ágyban nem bánta, ha fájdalmat okoz neki néha MinRin, csupán a lány közelsége gyógyírként szolgált számára. Izzadságcseppek jelentek meg végig testükön, túlhevült bőrükön sütni is lehetett volna. JiMinnek egyfajta jelzésként szolgált, ha a lány belemarkolt hajába arra, hogy hamarosan a fellegekig repíti őt. A gyors, de annál inkább szenvedélyesen izgató tempó hatására be is következett a jelzés. A fiú elvigyorodott, miközben a hátradöntött fejű barátnőjének kéjes nyögéseit hallgatta, amik között néha megjelent a neve is egy apró sikítással körítve. Még gyorsabban mozgatta csípőjét, minden egyes alkalommal eltalálta a lány azt a bizonyos pontját, mely csupán hangtalan sikolyt váltott ki. Az élvezettől megtelt szoba sem bírta már sokáig, MinRin a lepedőbe karmolt, mikor JiMin teljes méretével elmerült a lányban, eltalálta azt a pontot, egyszerre élvezett el a két fiatal. A fiú kihúzódott barátnőjéből, egymás mellé dőltek, ezúttal heves lihegések hagyták el szájukat. - Szóval akkor nincs kedved? - nevette el magát JiMin, mire hasára csapott a lány, majd mellkasára tette fejét, a piros foltot kezdte el simogatni, melyet kézfeje az előbbi ütés során hagyott a fiú bőrén. - Szóval a kurvám lettél? - újabb nevetést hallatott JiMin.

 - Akkor fizess - tartotta tenyerét felfelé. Felnézett barátja szemébe, majd elmosolyodtak mindketten.

 - Nem elég, hogy az én ágyamban élvezkedsz, általam ráadásul, még pénzt is akarsz? - felhúzta kérdően szemöldökét MinRin. - Majd kapsz, Rinnie - adott feje búbjára egy puszit, majd magához ölelte. - De... - hümmögött egyet a lány. - Felöltöznénk? Mert különben én elindítok egy újabb menetet - barátnője kikelt az ágyból, saját ruháit magához vette, barátjáét pedig odadobta neki. - Olyan izgató vagy - nézte MinRint fejét támasztva a fiú. - Nem megyünk el valahova vacsorázni, hogy kifizesselek? - felkapta ruháit, mikor lekászálódott végre a fekvőhelyéről ő is. - Csak mi ketten. Valami szép ruhában. Felveszek egy szmokingot. Te egy fekete egybe ruhát. Esetleg azt a csipkéset, amit csak mondtál, hogy van, de sohasem láttam még rajtad. Késő este jönnénk. Sétálnánk addig. No? Mit szólsz? - a lány mögé lépett, aki eközben a szobájából nyíló fürdőszobában igazgatta haját.

 - Legyen - mosolyodott el, majd JiMinre nézett a tükrön keresztül.

 - Legyél csinos - közelebb lépett a lányhoz. -, de alig várom, hogy levehessem rólad azt a ruhát - lehelte a lány nyakára, amibe beleborzongott MinRin. Csókolgatni kezdte végig a nyakát, aztán a lány megfordult fogásában.

 - Tudom, hogy nem a türelmedről vagy híres, de mi lenne, ha megvárnád a vacsorát? - a fiú elmélyített egy csókot, majd elengedte barátnőjét.

 - Menj haza akkor, viszont ne csodálkozz, hogyha holnap nem bírsz leülni az esti után - egy kacsintással engedte útjára MinRint, aki nem is olyan messze lakott a Park rezidenciától.
Amint MinRin hazaért, lehuppant ágyára, kis késleltetés után pedig hanyatt dőlt, lehunyta szemét, előtte termett JiMin arca, hirtelen kinyitotta szemét, felült, hogy lenyugtassa dobszólót játszó szívét.
 - Park JiMin, te barom - elmosolyodott a gondolatától. Aztán érkezett egy sms, feladója természetesen barátja volt.
 ,,Nyolcra érted megyek, Rinnie. Tudod, legyél csinos" - állt az üzenetben. Ezek után végig, míg a lány készülődött az estéhez, vigyorgott, mint a tejbe tök. Felvette a ruháját, amit említett JiMin. Egy csipkés fekete ruha, mely sejtetően mutatja a dekoltázst átlátszó selyem anyagával a mellkasnál. Hossza combközépig ért, alá egy fekete nejlonharisnyát vett fel, fülébe egy apró fehér követ  tett, párosításul egy, a sarkánál szürke szegecsekkel kirakott magassarkút vett lábára. Szőke tincseit kicsit hullámossá varázsolta, belenézett a tükörbe, nem volt elégedett a kinézettel, ezért feltett egy kis szempillaspirált. Az egyszerű smink kicsit feldobta a dolgot, viszont még így sem volt jó a lánynak, ekkor érkezett egy sms JiMintől, hogy már a ház előtt várja őt. Amilyen gyorsan a magas sarok engedte, leszánkázott a földszintre, még egyszer megnézte magát az előszobai tükörben, felvette homokszínű hosszított kabátját, majd kilépett a hűvös őszies levegőre. JiMin valóban ott várt rá a kapu előtt, neki támaszkodva a fekete autónak, szmokingjában. MinRin óvatosan nyitotta ki a kaput, hogy lefotózhassa a látványt, majd miután sikerült a kép, kitárta a felületet. A fiú kilátást nyert gyönyörűen kicsípett barátnőjére, a szava is elállt tőle.
 - Nagyon fotogén vagy - sétált a fiú felé MinRin.
 - Igen? - JiMin mutató- és hüvelykujjával közre fogta a lány állát. - Ki engedte meg, hogy lefényképezz?
 - Akkor mond csak mennyi lesi fotód van rólam - a lány elmosolyodott, a fiú pedig inkább megcsókolta őt válaszadás helyett.
 - Menjünk! - kinyitotta a lánynak a kocsi ajtaját, majd miután mindketten becsatolva övüket kényelmesen elhelyezkedtek, elindultak az étterem felé. Útközben JiMin keze a sebességváltóról MinRin combjára csúszott.
 - Soha nem bírod visszafogni magad? - JiMin lehúzódott az út szélére.
 - Rendben. Ha adsz egy rendes csókot, akkor egész este, míg haza nem érünk, visszafogom magam - szögezte le. MinRin odahajolt a fiúhoz, rácsókolt ajkaira, majd elmélyítette a csókot, nyelveik harcot vívtak. Mikor végül a lány eltávolodott volna, a fiú fogai közt tartotta MinRin alsó ajkát, a szemeiben az a tipikus fény gyulladt ki, elvigyorodva engedte szabadon a lány száját. - Akkor folytathatjuk az utunkat, Rinnie? - a megszólított bólintott.
Amikor a parkolót elhagyva, az utca hűvöséből a meleg étterembe értek, elfoglalták az előre lefoglalt helyüket, JiMin udvariasan kihúzta a lánynak a széket, csupán ez után ült le. A helyiségben telt ház volt, és maga az étterem fényűző, elegáns stílusban pompázott. Kristálypoharak ékeskedtek az asztalokon, melyből az ember alig mert inni, nehogy eltörje azt. A fejek fölött pedig szintén kristályból készült csillár lógott a magasban, hatalmas méretétől elképedtek az arcok.
A pár mosolyogva fogyasztotta ételét, közben általános dolgokról cseverészve.
Másfél óra múlva szinte meglepődve vette észre, hogy JiMin tényleg betartotta szavát. Éppen indulni készültek, MinRin előtte viszont kifáradt a mosdóba. A fiú az ajtó előtt várakozott barátnőjére, aki a tükörben magát nézegetve álldogált az üres női mosdóba. Gondolta, teszteli barátja türelmét, még tovább tollászkodott.
 - Direkt váratsz meg, Rinnie? - hirtelen megjelent a lány mögött a fiú, ezzel megrémisztve őt.
 - Ez a női mosdó, nem tudtad? - húzta fel egyik szemöldökét. Magassarkú kopogást hallottak közeledni a mosdó felé, ezért MinRin megfogta JiMin kezét és az egyik mosdófülkében bújtak el, felmászva a vécéfedélre. A hang elhalt, ekkor olyan hang szólalt fel, mint mikor valaki galambot ereget.
 - Végre! - sóhajtott fel egy női hang kintről, majdnem elnevették magukat odabent. - Miért kell előtte mindig tökéletesnek tűnnöm? - ekkor kiment az egyén a helyiségből, JiMin lepattant a vécéről és lesegítette MinRint. Ezután a fiú a lány szemébe nézett, megsimogatta arcát.
 - Előttem nem kell tökéletesnek tettetned magad, mert szerintem senki sem az. Rendben? - megcsókolta barátnőjét, majd kiléptek a fülkéből. - Amúgy nem emlékeztetett valamire ez a mostani szituáció?
 - De! - ugrott be a lánynak. - Amikor elbújtunk az igazgató elől a lány mosdóba. Elég rég volt pedig - elhagyták lassan az éttermet. Beültek a kocsiba, majd elhajtottak. MinRin hatni akart kicsit JiMin másik énjére, ezért a fiú combjára tette kezét, aki ezen meglepődött. - Mi van? Csak te fogdoshatsz kedved szerint?
 - Nem szoktál egyébként. Érzed, hogy megyünk hazafelé? - rácsapott a lány a fiú combjára a beszólása miatt. - Na, Rinnieyah! Ne bánts már - akár egy kisfiú, olyan hangon szólalt meg. Elnevették magukat, ekkor pedig megérkeztek JiMinék háza elé. - Megérkeztünk - állította le a motort a fiú.
 - Úgy mondod, mintha nem vettem volna észre - MinRin kiszállt a kocsiból, majd a kapu előtt megvárta, míg barátja kinyitja azt. Aztán beléptek a házba, és JiMin mintha másik bőrébe bújt volna, elkezdte kézen fogva felvezetni barátnőjét az emeletre, egészen szobájáig, ott becsapta az ajtót, a fa felületnek nyomta MinRint, szenvedélyesen megcsókolta. A lány persze nem lökte el magától. JiMin egyetlen mozdulattal leszakította a lányról ruháját, mellyel nem akart pepecselni, és a lány harisnyája is így járt. MinRin viszont annál lassabban vette le a fiú ruhadarabjait. Viszont mikor már csak alsó neműjük volt rajtuk, a lány hátrafelé tolta barátját, majd ellökte az ágyra. - Olyan kis türelmetlen vagy - amint ezt kimondta JiMin megfogta a lány kezét, lehúzta magához az ágyra és felé is kerekedett. - Vajon ezt szerettem meg benned? - MinRin szemeiben lángok gyúltak, mikor végig simított JiMin izmain. A fiú ekkor barátnője nyakára lehelt, végig csókolgatta melle környékét, amennyit a melltartó engedett, a nyakát, majd a lány hasát is. Ezután elkezdte cirógatni ujjaival a lány combja belső felét, amibe MinRin bele is remegett.
 - Szeretnél lezuhanyozni? - kéjesen suttogott bele JiMin a fülébe. Meg sem várta a választ, megfogta a lány combjait, közben falta az ajkait. Leeresztette őt a zuhanyfülke előtt, annyi időre magára hagyta, míg bezárta a fürdőszoba ajtaját, aztán visszatért a lányhoz, ezúttal lassan kapcsolta ki melltartóját és vette le bugyiját is. Magáról is levette a maradék ruhaneműjét, majd beszálltak a zuhanyfülkébe, becsukta annak csúsztatós ajtaját. Csókolni kezdte újra ajkait, majd megnyitotta a vizet, ami elvégezte közben áztató munkáját. Felvette a lányt, MinRin lábait JiMin dereka köré tette, majd a lány érezte, ahogy elmerült benne barátja. Azonnal pillangók keltek fel gyomrában, és bele is karmolt a fiú hátába. A víz lassan egyesült a keletkező izzadságcseppeikkel.

Thoughts #1

Sick

,,A hányinger kerülget már, hogy visszanyelem fájdalmas könnyeimet. Nehéz bevallani bajaim, nehéz megfogalmazni, mi bánt, mintha tonnányi szikla súlya szakadna rá hátamra ilyenkor. Ha valami érzés ki akar törni végre testem rejtekéből, nem hagyom, mert azt semmi sem engedi, hogy gyenge legyek, nem sírhatok kedvem szerint. Ha végre mondani akarom valakinek dolgaim, sajnáltatom magam, ezért hagyom, had emésszen fel belülről, mint valami sav, mi lassan lecsurog torkomon és kimarja testem minden egyes kis zugát. Gyengeségem foka miatt már sírni sem tudok, csak egyszerűen forgolódok ágyamban hajnalok hajnalán, ébren. Szemeimet égeti már a kialvatlanság gyötrelme. Mint a karót nyelt eb állom meg, hogy szüleim előtt ne gyengüljek el. Fura, merev vagyok számukra. Tudják, elhallgatok valamit. Tanulás okán bevonulok szobámba, zenével elterelve figyelmem bámulok inkább ki az ablakon az utca emberét fürkészve.

Mikor már az iskola ideje jön el, reggel, a hideg hajnalon sétálok az állomás felé, de hirtelen egyetlen, rövid ideig tartó, meleg szellő suhan át hajtincseim között. Megtorpanok egyből, elemezni próbálom a helyzetet. Valami, valaki még mindig próbál erőt adni."

Demons

,,Mikor már csak nézek ki a fejemből, mert már nem érdekel semmi. Se élők, se a holtak világa. Sötét alakok lebegnek az utcákon, homályba veszve lépdelnek. A lábaim nem tudnak nem pocsolya fedte utat érni, néhol pedig jobban felserken a csatornafedelek alatt a csorgó víztömeg. Futok, mindig is futottam a dolgok elől, tehetetlenül sodródtam az árral. Elhatározom, érzelmek nélkül fogok élni, erre szembe jön száz, majd még ezer. Mikor nem foglalkoznék velük, mikor ki akarnám zárni, jön több millió érzés, gond, mind a nyakamon telepszik meg. Nem baj, semmi baj. Végre megvilágosultam, tisztábban látok, már nem kísért ez a tudatlanság, de egy részben mégis, mert a fájdalmam belülről emészt. Kínoz, hogy lenyomjam-e a billentyűket vagy várjak-e hátha megjelenik neved a kijelzőn. Oh, hányszor írtam már, semmi baj, már lassan a saját elmém is kinevet. Szívem már összeszorul, én is összébb húzom magam. Már csak nevetek azon, hogy hullanak könnyeim arcomról. Ha mélyen a szemembe nézne valaki, látná, ott, jó mélyen démonjaim rejtőznek, akik már kitörni vágynak, egy-kettő a fájdalmam jelzése közben kijut bőrömön legördülve, de a többi bent rohad, belülről falva fel engem. Éget, szenvedek tőle már, de nincs vége még. Egy hűvös szélfuvallat, mi átmegy rajtam ekkor. Kiráz a hideg, mintha egy lélek vándorolt volna át rajtam, vagy ki belőlem. Elfog a hiányérzet. Hidegséget, ürességet érzek. Az elmúlás köszönt vígan, mint barátot, öreg társat. Én már mosolyogva megyek vele tovább."

Chaconne

,,Az erdőben sétálok, a fénysugarak néhol áttörik a vastag lombokat. Forgatom fejem, hallgatom a kis neszeket, miket az állatok keltenek, érzem a lágy szellőt az arcomon, ahogy végigsimít bőrömön. Hirtelen egy szürkés kisebb sziklára száll egy pillangó, tarka szárnyait szándékszik pihentetni talán. Odalépek hozzá, megijed, mert ekkor leesik az égből egy esőcsepp mellé. Elrepül, elszáll a magasba, utána nézek, ezután arcomra esik egy vízcsepp. Egyre sűrűbben hull az égből alább, így vízfüggönyt létrehozva. Befutok egy nagy lombú fa alá, onnan nézem az ég áztató munkáját. Ezután valaki megölel halkan hátulról, mire nem számítok, de szorításának ereje ismerős, és mikor meg is szólal könnyek törnek ki belőlem. Szorongat, el sem enged, éppen az, ki elhagyott nem rég, mint ahogy a tarka pillangó, elszállt, de most megint itt van, ölel, mint oly rég. Az a kis idő is egy emberöltő volt számomra. Megfordulok ölelésében, hozzábújok, újra a régi érzések kavarognak fejemben. De mit sem ér a veszekedések okozta düh, a viták okozója, a féltékenység, ha most érzem a jelenlétét, és karjaiban akarnék meghalni a legszívesebben. Szomjaztam szerelméért, míg nem volt mellettem, de végre megnyugszik lelkem."

#AfterLife

,,Már csak ülök a nappaliban, a kanapét nyomom, mert nem tudom, hogy valamit meg kell-e még élnem vagy tovább állhatok-e végre. Nem is élvezem többé az emberek, illetve rokonok társaságát. A fáradságtól biggyesztem ajkamat, és ráncos kezemmel szorongatom a másikat. Öreg vagyok én ahhoz, hogy továbbra is elviseljem a napi gyógyszeradagok által leszorított, de olykor mégis feltörő fájdalmat, amit az elmúlás gondolata ébreszt bennem. A legyengült szervezetem olykor már fel sem akar kelni. Egyik reggel meg felkelnék, viszont testem nem, továbbra is mozdulatlan és hideg. De lelkem ugyanúgy kivándorol a kanapéig, folytatja a napi rutint. Ül, mint egy zsák, de mikor rám találnak, elviszik testem messzire, nem tudnak többé felébreszteni. Fájdalmasan nézem, ahogy síratják fejfámat szeretteim. Megérintem vállukat egyesével, de így még kevésbé tudok továbbállni. Végig kell néznem, hogy meghalnak mind, kínok között vagy békében, így már csak azok a generációk maradnak utánuk, kik nem ismertek, nem tartanak itt. Tovább mehetek, megnyugodhat lelkem. Végre."

#Free

,,A vonat mellett elhaladó dolgok elmosódnak szemem előtt. Merengek a tájban, de elmosolyodom, mert boldognak mondhatom magam. Ahogy zenémet hallgattam, az érzés, amikor már mindent magad mögött hagysz, amikor már nem érdekel semmi, hatalmasodott el bennem. Nem érdekel a kötelességeim listája, mert szabad szeretnék lenni. Megőrülni egy éjszaka erejéig, nem gondolni a holnapra, hogy hogyan fog folytatódni a reggel. Nem fogok sírni többet, senki miatt, ha elvesztek valakit, ha bánatom van, ha valami olyan történt, akkor sem. Soha. Mert többé nem lehet. Kihasználnak majd. Nem engedhetem ezt, magányomban talán elgyengülhetek, de akkor is csak pár pillanatra, mert erősnek neveltek engem. Szabad vagyok most már, a mosolyommal akarom betelíteni a teret a könnyfolyóim helyett. Az őszinte, álcázatlan mosolyommal. Örökké csak mosolyogni akarok, miközben szállok a magasban."