Szereplők: (OC-k:) SooRin + EunTae
Aztán az utca végén megláttam szüleimet. Utánuk szóltam, de nem hallottak és úgy hajtottak el mellettem a kocsiban. Mivel utolérni nem tudtam volna a járművet inkább hagytam.
Az árnyékban sétáltam, mikor megláttam pár régi barátnőmet.
Utánuk futottam, de észre sem vettek. Mögöttük sétáltam, semmi reakció. Leültek egy padra és a mellettük egy szabadon hagyott helyre leültem. A társalgásba nem tudtam beleszólni, mert nem tudtam, miről volt szó. Lenéztem az árnyékukra, amit a hátulról jövő napsugarak festettek az aszfaltra. Magam elé nézve semmit nem láttam mást csupán három barátnőm árnyékát.
Ugyanis én nem voltam ott. Testben nem is. Szellemként.
- Tényleg nem hallotok? - ordítottam el magam.
Elsírtam magam a nulla reakcióra.
~
A lelkek egy bizonyos ideig még köztünk maradnak, hogy befejezzék ügyeiket valahogyan.
Néhány rokon meg szokta idézni a lelkeket, de ez kockázatos. Viszont a szellemek tudnak "szólni", jelezni akárhogyan a jelenlétüket.
Csak nem halljuk őket..
~
Mikor felálltak a padról utánuk nyújtottam karomat, de lehajtva fejem fakadtam sírva újra.
- Miért nem mehetek el? - szipogtam. - Senki sincs aki hiányolna..vagy még nem engedett el.
Másnap kimentem a temetőbe.
Körülnéztem és megakadt a szemem egy harminc év körüli nőn. Sírt egy sír melletti kis padon.
Mellé léptem és a padon mellette ült egy kislány. Viszont a kislány rám nézett, ezért tudtam, hogy ő is szellem.
A sírkőre nézve egy felirat díszelgett miszerint egy tíz éves HyeNa nevű lány nyugodt ott, az anyukája ült ott és keservesen sírt.
- Ő az anyukád, ugye? - szólaltam meg.
- Igen. - bólogatott.
- Nem tud elengedni?
- Nem. Te megszoktad már ezt?
- Mármint ezt, hogy senkihez nem tudok beszélni, mert nem hallanak? Lassan két éve egy napig sem. De ha jól látom akkor te csak egy hónapja vagy itt.
- Jajj, istenem! - sóhajtott fel a kislány anyukája. - Miért kellett elvesztenem téged?
- Én megyek. Hagylak vele beszélgetni. - mosolyogtam.
Sétáltam a sírkövek között, majd megálltam egy ismerősnél. A nagypapámnál.
- Papa, te hogyan tudtál elmenni? Én még mindig itt vagyok. És nem tudom, hogy ki az, aki itt tart. Tudom, hogy te már vagy tíz éve mentél el, de én már kettő. Azóta nem is tudom, hogy ki jár egyáltalán hozzám. Soha nem látok senkit itt kint. Pedig vagyunk páran.
Sóhajtottam, majd tovább sétáltam. Ezúttal az én sírkövemhez.
Milyen már, hogy a saját sírkövemet látom magam előtt?..
Megálltam a sírnál majd letérdeltem.
Minden nap egy friss fehér rózsa a síromnál, de soha nem láttam, ki rakja oda.
Egy könny gördült le az arcomon, mikor megláttam a friss rózsa hozóját.
Sóhajtva térdelt le a sír elé, majd letette a fehér virágot a többi mellé. Bekönnyezve tette a kezét a kőre és szorította össze a száját.
- Szia, húgi. - szólalt meg elmosolyodva, letörölve könnyét arcáról. - Mióta elmentél csak HoSeok tart életben. Többször már depresszióba estem volna. Anyuék minden napot szinte zombiként élnek meg. Akkor nevettünk talán ha elfelejtjük egy pillanatra a halálod, de utána túl csönd van és észrevesszük hiányod. Közös szobánk volt, ezért én veszem észre leghamarabb, hogy az ágyad üres, az asztalod nincs használva, a szekrényedből nem fogynak a ruháid. De nem fogom kidobni a dolgaidat. - szipogott egy mély levegőt véve. - Egy ideje használom a telefonod, mert hiányzol és úgy alszom el, ahogy te szoktál. Zenét hallgatva.. a te zenéidre alszom el, igaz, hogy bekönnyezve, de a fejemben a húgommal. - hajtotta le fejét. - Hiányzik az ölelésed. A reggeli puszik, mikor mentél suliba és elköszöntél. Szerintem nekem hiányzol a legjobban. Csupán a jelenléted. A hangod.. de most mennem kell, mert anyunak besegítek az otthoni dolgokban. Légyszíves vigyázz magadra. - állt fel és porolta le térdét. - Akárhol is vagy.. - sétált el a kapuban álló barátjához.
A nővérem tart itt. Nem bír még elengedni. Így meg még nekem rossz. Egyedül vagyok, senki nem hall.
Este elmentem a házunkhoz és be is mentem.
Felmentem a szobába, ami a közös szobánk volt a nővéremmel. A szobába minden ugyanúgy volt, mint két éve úgy hagytam. Az ágyában ott volt a tesóm és tényleg az én telefonomról hallgatott zenét. Nehéz volt nézni, hogy könnyes az arca.
- El kéne engednie. Két éve már.. - sóhajtottam, majd fogtam egy papírt és leírtam rá egy mondatot.
Leültem a volt ágyam szélére és elmosolyodtam, mikor feltört bennem a sok emlék, ami itt történt.
A legjobb életet éltem, amit csak lehetett. Volt egy nővérem, aki szeretett és törődő szüleim. De túl sok volt már a végén a fájdalom. Eljött az idő, amikor el kellett mennem. A családom nem akar elengedni még, ezt megértem. Én viszont már tovább akarok menni. Ha még valakinek fáj is..
Másnap ismét a temetőben ültem a sírkövemnek dőlve. A nővérem szintén megjelent ezúttal is, de én ugyanabban a pózban maradtam.
- Te írtál nekem? - térdelt le, mint tegnap. - Hogy tudtál? - könnyezett be ismét. - De megteszem. Szia. Szeretlek és soha nem felejtelek el. Egyetlen és örök kis húgom. Hiányozni fogsz, de túl kell élnem. - felkaptam fejem és ránéztem.
Elővett egy papírt és kettéhajtva azt letette a friss fehér rózsa alá.
Az a papír volt az, amire írtam. Elmosolyodott és felállt úgy nézve sírkövemet. Felkeltem és mellé álltam.
- Bárcsak beszélhetnék hozzá. - öleltem át, de nem érzett semmit.
- Szia, húgi. - sóhajtott majd egyet szipogva elment.
Lerogytam a földre, a rózsát és a papírt a kezembe véve vettem mély levegőt. Hevesen elkezdett fújni a szél, hirtelen elhervadt az összes rózsa, azon az egyen kívűl, ami a kezemben melegedett.
Lehunytam szemem és kinyitva éreztem: Most már átkelhetek.
Szétnyitottam a lapot és így raktam le a sírra.
A rózsával a kezemben elindultam a semmibe, magam mögött hátrahagyva mindent, amit szerettem. Vigyázzanak magukra, nem úgy, mint én tettem.
Magam mögött hagytam a lapot, mire utolsó mondatomat írtam:
- Miért nem mehetek el? - szipogtam. - Senki sincs aki hiányolna..vagy még nem engedett el.
Másnap kimentem a temetőbe.
Körülnéztem és megakadt a szemem egy harminc év körüli nőn. Sírt egy sír melletti kis padon.
Mellé léptem és a padon mellette ült egy kislány. Viszont a kislány rám nézett, ezért tudtam, hogy ő is szellem.
A sírkőre nézve egy felirat díszelgett miszerint egy tíz éves HyeNa nevű lány nyugodt ott, az anyukája ült ott és keservesen sírt.
- Ő az anyukád, ugye? - szólaltam meg.
- Igen. - bólogatott.
- Nem tud elengedni?
- Nem. Te megszoktad már ezt?
- Mármint ezt, hogy senkihez nem tudok beszélni, mert nem hallanak? Lassan két éve egy napig sem. De ha jól látom akkor te csak egy hónapja vagy itt.
- Jajj, istenem! - sóhajtott fel a kislány anyukája. - Miért kellett elvesztenem téged?
- Én megyek. Hagylak vele beszélgetni. - mosolyogtam.
Sétáltam a sírkövek között, majd megálltam egy ismerősnél. A nagypapámnál.
- Papa, te hogyan tudtál elmenni? Én még mindig itt vagyok. És nem tudom, hogy ki az, aki itt tart. Tudom, hogy te már vagy tíz éve mentél el, de én már kettő. Azóta nem is tudom, hogy ki jár egyáltalán hozzám. Soha nem látok senkit itt kint. Pedig vagyunk páran.
Sóhajtottam, majd tovább sétáltam. Ezúttal az én sírkövemhez.
Milyen már, hogy a saját sírkövemet látom magam előtt?..
Megálltam a sírnál majd letérdeltem.
Minden nap egy friss fehér rózsa a síromnál, de soha nem láttam, ki rakja oda.
Egy könny gördült le az arcomon, mikor megláttam a friss rózsa hozóját.
Sóhajtva térdelt le a sír elé, majd letette a fehér virágot a többi mellé. Bekönnyezve tette a kezét a kőre és szorította össze a száját.
- Szia, húgi. - szólalt meg elmosolyodva, letörölve könnyét arcáról. - Mióta elmentél csak HoSeok tart életben. Többször már depresszióba estem volna. Anyuék minden napot szinte zombiként élnek meg. Akkor nevettünk talán ha elfelejtjük egy pillanatra a halálod, de utána túl csönd van és észrevesszük hiányod. Közös szobánk volt, ezért én veszem észre leghamarabb, hogy az ágyad üres, az asztalod nincs használva, a szekrényedből nem fogynak a ruháid. De nem fogom kidobni a dolgaidat. - szipogott egy mély levegőt véve. - Egy ideje használom a telefonod, mert hiányzol és úgy alszom el, ahogy te szoktál. Zenét hallgatva.. a te zenéidre alszom el, igaz, hogy bekönnyezve, de a fejemben a húgommal. - hajtotta le fejét. - Hiányzik az ölelésed. A reggeli puszik, mikor mentél suliba és elköszöntél. Szerintem nekem hiányzol a legjobban. Csupán a jelenléted. A hangod.. de most mennem kell, mert anyunak besegítek az otthoni dolgokban. Légyszíves vigyázz magadra. - állt fel és porolta le térdét. - Akárhol is vagy.. - sétált el a kapuban álló barátjához.
A nővérem tart itt. Nem bír még elengedni. Így meg még nekem rossz. Egyedül vagyok, senki nem hall.
Este elmentem a házunkhoz és be is mentem.
Felmentem a szobába, ami a közös szobánk volt a nővéremmel. A szobába minden ugyanúgy volt, mint két éve úgy hagytam. Az ágyában ott volt a tesóm és tényleg az én telefonomról hallgatott zenét. Nehéz volt nézni, hogy könnyes az arca.
- El kéne engednie. Két éve már.. - sóhajtottam, majd fogtam egy papírt és leírtam rá egy mondatot.
Leültem a volt ágyam szélére és elmosolyodtam, mikor feltört bennem a sok emlék, ami itt történt.
A legjobb életet éltem, amit csak lehetett. Volt egy nővérem, aki szeretett és törődő szüleim. De túl sok volt már a végén a fájdalom. Eljött az idő, amikor el kellett mennem. A családom nem akar elengedni még, ezt megértem. Én viszont már tovább akarok menni. Ha még valakinek fáj is..
Másnap ismét a temetőben ültem a sírkövemnek dőlve. A nővérem szintén megjelent ezúttal is, de én ugyanabban a pózban maradtam.
- Te írtál nekem? - térdelt le, mint tegnap. - Hogy tudtál? - könnyezett be ismét. - De megteszem. Szia. Szeretlek és soha nem felejtelek el. Egyetlen és örök kis húgom. Hiányozni fogsz, de túl kell élnem. - felkaptam fejem és ránéztem.
Elővett egy papírt és kettéhajtva azt letette a friss fehér rózsa alá.
Az a papír volt az, amire írtam. Elmosolyodott és felállt úgy nézve sírkövemet. Felkeltem és mellé álltam.
- Bárcsak beszélhetnék hozzá. - öleltem át, de nem érzett semmit.
- Szia, húgi. - sóhajtott majd egyet szipogva elment.
Lerogytam a földre, a rózsát és a papírt a kezembe véve vettem mély levegőt. Hevesen elkezdett fújni a szél, hirtelen elhervadt az összes rózsa, azon az egyen kívűl, ami a kezemben melegedett.
Lehunytam szemem és kinyitva éreztem: Most már átkelhetek.
Szétnyitottam a lapot és így raktam le a sírra.
A rózsával a kezemben elindultam a semmibe, magam mögött hátrahagyva mindent, amit szerettem. Vigyázzanak magukra, nem úgy, mint én tettem.
Magam mögött hagytam a lapot, mire utolsó mondatomat írtam:
El akarok menni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése